Fülöp-szigetek

Reggel fél9-re érkeztünk meg Cebuba. Az ablakból figyeltem a várost, ahogy közeledett a hajónk a kikötő felé. Egészen más látványt nyújtott, mint korábban Manila, úgy éreztem itt inkább tudnék élni, mint az előző helyen. István és Totoy a mentorunk segített levinni a csomagunkat. Béreltek nekünk egy kisbuszt (amit a változatosság kedvéért velünk fizettetnek k... :Di), amivel elvittek a házhoz, ahol élni fogunk. A ház nem Cebu cityben és nem is Lapulapu városában található, hanem jóval arrébb egy kis faluban. A csend miatt annyira nem is bántam, de egy kicsit máshogy értelmezték a ház keresésénél az alap komfortot, mint amit korábban még Manilában megbeszéltünk. Víz napi kétszer érhető el a házban. Reggel 5-8-ig, illetve este 5-8ig, a nap többi részében ha fejünkre is állunk sem szerzünk vizet, csak ha reggel, vagy este alaposan feltöltöttük a készletet. (Egy akkora hordó, ami a rendelkezésünkre áll, elképzelhető, hogy 5 emberre mennyire elég... (fürdés, wc, mosogatás stb...) Vízforraló volt a házban, csupán annyi gond volt vele, hogy 1,5 óra alatt sem forralta fel a vizet. Tűzhely is volt, de az sajnos nem akart az istenért sem működni. A konyhához még tartozott egy koszos hűtő is, de az legalább már rendesen funkcionált. :) Az emeleten két szoba található, az egyik légkondis a másik nem. Felvetették a többiek, hogy legyünk öten egy kis szobában, hogy mindenkit élvezhesse a hűs szobát, de mi inkább lemondtunk Vikivel erről, egy kis privát tér érdekében. (nagyon meleg volt a szobában.. nagyon! :D )Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem reagáltunk túl pozitívan a helyre (sírtunk, morogtunk, háborogtunk csak úgy magyarosan), pláne, amikor rájöttünk, hogy körülbelül 4-5 járművet kell majd a munkahelyig igénybe venni, ami persze nem igazán olcsó mulatság...

Itt minden máshogy néz ki, mint Manilában. Egy picit az európai mediterrán országokra emlékeztet a környék (csak egy jóval szegényebb verzióban). A házak nem olyan szépek kívülről, itt valahogy inkább a belsőre koncentrálnak, de az összképen nagyon sokat dobnak az itteni trópusi növények. Még mindig odáig és vissza vagyok a kókuszpálmáktól, azt hiszem sosem fogom megunni a látványukat. Itt az utca tele van állatokkal. Kutyákkal, macskákkal, meg nyuszikkal (ők inkább ketrecben ). David kérdezte Alant (másik mentorunk), hogy itt esznek-e nyuszit, erre megdöbbenten nézett ránk ’dehogyis, hiszen nézz csak rájuk, milyen helyes kis pofijuk van, nem eszünk nyuszit!’ (de kutyát azért igen :D ezt inkább nem kommentálnám :D.. ) Van a központi része a falunak, ami úgy néz ki, hogy van egy mini körforgalom, amelynek a közepén körbe fából tákolt padok vannak. Körülöttük egy kis pékség, utcai étkezde (oda kétszer mentem el megnézni, hogy mit egyek és mind a kétszer úgy döntöttem inkább nem eszem), fodrászat, kisbolt. Innen viszonylag könnyen hazatalálok ha arról van szó.

Reggel elmentem Vikivel a helyi internetkávézóba. Meglepően gyorsan működő gépekről és internet volt elérhető  (csak egyszer kapcsolódtak le a gépek, ami nem is olyan rossz az itteni minőséghez mérten). Hazafele menet összetalálkoztunk Istvánnal, aki éppen a fodrászatba igyekezett. Bekísértük, éppen David haján dolgozott az életem egyik legkomikusabb meleg fodrásza. Ahogy így elücsörögtem a fodrásznál, belepillantottam a tükörbe és beláttam, hogy innen én sem mehetek el egy kis kezelés nélkül. Aki látta a Jóbarátok a trópusokon játszódó részét, annak abszolút képet festhet az én hajamról abban a részben Mónikáé. Nem tudtam olyat csinálni a hajammal, hogy ne göndörödjön idétlenül, ráadásul az itteni nap és pára teljesen tönkretette, így igénybe vettem egy 200 pezós (1000 Ft) regeneráló kezelés egy 60 pezós (300 Ft) hajvágással – legalább a fodrászat baromi olcsó. A hajvágással nem vagyok ezer százalékig elégedett, de az egy órás pakolás és meleglámpás kezelés megtette a hatását.

A fodrászat után még elugrottunk Vikinek feltölteni a kártyáját, ami úgy nézett ki, hogy egy magánlakásba kellett elmennünk (az ajtón hirdette eme szolgáltatását). Kihozott egy füzetet és felírta Viki számát, aztán elkérte a számát és valahogy a telefonján keresztül feltöltötte. Szerintem itt ezek a telefonfeltöltők úgy működhetnek, mint otthon az Avonos lányok, vagy legalábbis csak így tudom a látottak alapján elképzelni. Utána Vikivel megbeszéltük, hogy elmegyünk enni valamerre valamit, utána majd megint elmegyünk internetezni egyet.

Amíg ott álltunk tanácstalanul megint ama bizonyos utcai kajáldás előtt, megállt mellettünk egy autó benne Alan és Totoy. Mondták, hogy mennek el valamerre ünnepelni. Mondjuk az tök jó, mi meg enni szeretnénk valamerre, de mostanában az angolom (gondolom a fáradtságtól) nem igazán funkcionált, mert szerintem félreértettek és azt hitték velük akarunk menni. Persze elhívtak ( mi mást tehettek :D), de hangsúlyoztuk nekik, hogy jó lesz nekünk ha valahol kitesznek és majd hazamegyünk (nem vagyok benne biztos, hogy megértettek).

Minden esetre, valakinek a valakijének az évfordulójába vittek el minket. Igazából nem bántam meg a pofátlanságunkat, mert egy igazi filippín családi ramazuriba csöppentünk. Az is érdekes volt, hogyan jutottunk a házba. Egy utcánál megállt az autó, utána a házak között mini sikátorok között szlalomoztunk, mire a célunkhoz értünk. Az udvaron egy csomó pad és széken ültek a családtagok és itteni jó szokás szerint ittak és karaokeeztak. Alan azt mesélte, hogy ez akár hajnalig is eltarthat. Az udvaron és a házban rengeteg kutya és gyerek rohangált. Mielőtt beléptünk volna a házba természetesen levettük a papucsunkat (aminek eredménye, hogy párszor sikerült fura dolgokba lépnem, de mit nekem egy kis trutyi a talpamraJ ) Benn egy egész sült malac volt (persze nagy része már elfogyasztva), pörkölt féleségek, rizs (naná!), baromi jó illata volt. Benn találkoztunk az aprócska háziasszonnyal, a férje akkor még szundikált.

Nagyon kedvesen fogadtak minket, megkínáltak minket az ételekből, amik meglepő módon nagyon hasonlítottak az otthoni étkekhez, isteni volt, de komolyan! Megkínáltak hideg kólával, banánnal (apropó banán, abból volt vagy ezer a kertben, mert állítólag banánokkal kereskedik a család – volt sárga, piros és zöld banán is). Vizet is kaptunk, amibe illedelemből beleittunk (estére kiderült bár ne tettük volna :D). Mikor felébredt a családfő odamentünk hozzá bemutatkozni, nagyon örült nekünk, állandóan hajtogatta, hogy ’thank you-thank you!’. Én persze, ahogy tanultam, ahogy nyújtotta a kezét a homlokomhoz érintettem azt. Ezzel jeleztem helyi szokás szerint a tiszteletemet felé, hogy idősebb, illetve ennek a háznak az ura.  Láthatóan örült és zavarba is jött.

A továbbiakban is igyekeztem az itteni etiketthez illően viselkedni, hogy meg ne sértsek senkit, egyedül azt utasítottam el, amikor rá akartak venni, hogy mikrofonba énekeljek. Ehhez még fejlődnöm kell kicsit azt hiszem …  De azért igyekeztem megfelelően reagálni az előadásokra, énekeltem mellettük, billegtem a székben jobbra-balra, tapsoltam meg miegymás.

Azt hiszem Viki is egyetért velem, amikor azt mondom, hogy ez egy felejthetetlen élmény volt mindkettőnk számára. Este, amikor visszaértünk első utunk megint az internetkávézó volt. Kicsit csalódott voltam, mert megint elkerültem azokat, akikkel beszélni szerettem volna. Olyan rossz, hogy csak üzeneteket tudok írni, de a hangjukat csak ritkán hallhatom, bízom benne idővel ez majd változni fog. :)

A következő bejegyzésben az egy hetes projektről fogok írni, ami tele volt izgalmakkal és fantasztikus élményekkel... :) Hamarosan következik! :D